Papás-mamás.

Végh József pszichológus legutóbb 2010. decemberben tartott a családi (akkor még) napközinkben előadást . Az alábbiakban egyik megjelent írásával szeretnénk útmutatót adni az érdeklődőknek :

A jól nevelt gyermek hallgat a jó szóra, illedelmes, kedves, nem hozza ki a szüleit a sodrukból, már egész fiatalon segítőkész, sőt magától tudja, hogy mit kell csinálnia. És a gyerekek többsége ilyen – legalábbis akkor, amikor alszik.

A dilemma, amellyel minden szülőnek szembe kell néznie, szinte együtt születik a gyermekével. Mikor engedjek és mikor ne engedjek, mikor vagyok túlzottan szigorú vagy éppen túlságosan engedékeny? Ha olyan gyermeket szeretnék nevelni, akit nagyobb korára a józan belátás irányít, nem viselkedhetem idomárként, ugyanakkor azt sem engedhetem meg, hogy a „fejemre nőjön”, mert akkor saját indulatai, szenvedélyei irányítják majd később is, ami egyenlő a boldogtalansággal, mind maga, mind a környezete számára.

Mikor kezdődjék a gyermek nevelése?

Az egyik leggyakoribb csapda, amibe a szülők beleeshetnek, ha azt gondolják, hogy gyermeket a szó igazi értelmében nevelni csak akkor lehet, ha már nyiladozik az értelme, és meg van már legalább két-három éves. Sőt, vannak olyan (általában a neveléshez lusta) Pató Pál-os apák, akik azzal nyugtatják magukat, hogy ráérnek még a nevelésre, ha majd óvodás lesz a gyermek. Vagy ha majd megkezdi az iskolát. Vagy inkább ha felsős lesz, és lesz személyije – de végül is a legjobb ha kamaszkorában beszélik meg a dolgokat, mint férfi a férfivel. Így lesz az „ej, ráérünk”-ből „soha”. Pedig az igazság az, hogy a jó értelemben vett gyermeki engedelmesség formálását már csecsemőkorban el kell kezdeni.

Már az ennivalóan aranyos kisbaba gondozásánál sem egyenlő a szeretet a buta engedékenységgel. Nem hagyhatunk rá mindent csak azért, mert még kicsi. Már egyéves kor előtt – sőt már a mama hasában hallják és értik, amit velük kapcsolatban mondanak. És nemcsak, hogy pontosan érzékelik a szülő hangulatát, indulati szintjét, de jól tudják, hol a határ, meddig mehetnek el.

Sok szülő számára talán idegenül hangzik, de már a csecsemőket is érdemes a maga szintjén napirendre szoktatni. A legtöbb szakember véleménye megegyezik abban, hogy a kisdedek rendszerességre szoktatása elengedhetetlen a jó evési és alvási szokások kialakításához. Melinda Blau, A suttogó titkai című bestseller társszerzője szerint, ami beválik a felnőtteknél, ugyanaz hatékony a kicsiknél is: vagyis a mindennapi rutin nekik is a biztonság és kiszámíthatóság pozitív élményét nyújtja. De a mindennapi ismétlődés nem csak a gyermekeknek jó, hanem a szülőket is segíti a gyermek kommunikációjának megértésében, hiszen pontosan tudják, hol tart gyermekük a „napirendjében”. Így például, ha sír a kicsi, akkor a rendszeres napi rutin követésével könnyebben rájövünk a sírás okára.

A legjobb ha már az első napoktól a rutin óvatos megalapozása az etetések idejének és időtartamának megfigyelésével és lassú, fokozatos alakításával. Biztosan több szülő is tapasztalta már, hogy egyes gyermekek pár hónapos koruktól csak a cumisüveggel vagy a mama mellén, a szoptatás után hajlandók elaludni. Ez általában azért van, mert a gyermek, bár nem vették észre, de maguk a szülők tanították meg arra, hogy az alvás mindig az evés után következik. Jobb lehet mind a babának, mind a mamának és papának, ha olyan megszokást alakítunk ki, ahol az evést játék és tevékenység követi, és csak azután következik az alvás.

És még valami az alvásról: amennyire csak lehet, a gyermek ritmusát alakítsuk a felnőttekéhez és ne fordítva. Hány kismama újságolja boldogan, hogy ma végre négy- őt órát is aludt egyfolytában napközben a kicsi, aztán meg nem csoda , ha fenn van egész éjjel, ami meg már nem annyira örömteli. Senkinek se jó, ha a szülő kialvatlan, kimerült. Hogy egy szóviccel éljek, nem „bio” az, ha a mama és a baba „bioritmusa” eltér egymástól.

Ahogy a csecsemőből lassan (illetve, utólag nézve: gyorsan) karon ülő majd tipegő gyermek lesz, úgy gyarapodnak a megoldandó nevelési helyzetek, hiszen kis gyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond. Az eredményes nevelés három legfontosabb feltétele nem csak ebben a gyermeki korszakban, hanem minden életkorban a helyes elvekhez ragaszkodás, a szülői példamutatás és a türelmes, következetes kitartás.

Elvszerűség a nevelésben

A helyes elvekhez való ragaszkodást úgy is fordíthatnánk, hogy a gyermeknevelés az egyik legkeményebb szellemi (és persze testi) erőfeszítést igénylő sportág. Az eredményesség nagymértékben a fejben dől el. Bárcsak minden szülő elmondhatná a híres hadvezérrel együtt: összes hódításaim között csak egy van, ami most vigaszt nyújt nekem, az, hogy legyőztem saját féktelen természetem. Az az anya tudja meghódítani gyermeke szívét, és az az apa képes szeretetével szoros közösségbe vonni gyermekét, aki előbb megtanulta legyőzni saját szenvedélyeit, indulatos megnyilvánulásait. Lehetetlen kedves és segítőkész gyermeket nevelni türelmetlen szavakkal, felcsattanásokkal vagy gyakori szidással, folytonos hibakereséssel.

A nevelés egyik legfontosabb alapelve, hogy mindenkor legyünk szeretetteljesek, nyugodtak, kedvesek. A gyermekek többnyire szeretnek csintalankodni; mozgékonyak, tele vannak energiával, bennük lehet a „butáskodás” szeretetet, sőt a rosszalkodásra való hajlam is, de ez nem jelenti azt, hogy ezekben az esetekben megengedett lenne a szülő részéről az ideges vagy kiabáló hangnem, a lobbanékony, szenvedélyes testi fenyítés. Ha az apa vagy az anya hajlamos kijönni a béketűréséből, akkor saját szokásaikat kell előbb megváltoztatniuk. Szidással, ingerült veréssel csak a gyermek legsötétebb indulatait és a szenvedélyes természetet táplálják.

Sokaknak különösen nehéz az önuralom gyakorlása akkor, amikor a gyermek – és ez már egészen kiskortól jelentkezik – szinte láthatóan szánt szándékkal próbál elmenni addig, ameddig tud. Szinte teszteli a szülőt, hogy lássa hol az igazi határ. Vagy amikor a gyermek, bár pontosan tudja, mi lenne a teendő, mégis szinte minden nap ugyanazt a fogást alkalmazza: „csak még ezt az egyet”, „na, csak még ezt az utolsót, meg utolsó utolsót”.

Ezeket a konfliktusokat nevezem „tűrte Miklós, tűrte, ameddig tűrhette” helyzeteknek, mert a legtöbb szülő ilyenkor általában először engedékeny ( „na jó, ezt az egyet még megengedem, de ez az utolsó”), aztán mikor látja, hogy a gyermek azután sem teszi, amit megígért, jön a kiabálás, szidás, ráncigálás, mert hát úgymond úgysem ért a jó szóból.

Azonban a „tűrte Miklós” helyzetek megoldása sohasem a malomkő odavágása. A megpróbáló nevelési helyzetekben a szülő lehet úgy határozott, szilárd, hogy közben a hangja nyugodt, arckifejezése kedves. Nagyon sok felnőttet úgy neveltek, hogy a fejében a korlátozás, a határozott fegyelmezés összekapcsolódott a szigorú, szeretettelen tekintettel, arckifejezéssel, a kemény, hangos, türelmetlen szavakkal. Ezért kell először fejben rendet tenni. Minden szülőnek el kell határoznia, hogy nem azt akarja megtanítani a gyermekének, hogy amikor a vágyak és az akaratok összeütköznek, akkor a megoldás a kiabálás vagy a tettlegesség. Hanem azt, hogy a családban a nézeteltéréseket is a szeretet meghidegülése nélkül tudják megoldani. Szinte hallom az olvasó kérdését: Lehetséges ez így egyáltalán?

Gyermekszelidítés

El kell sajátítani és gyakorlással második természetünkké tenni a szeretetteljes korlátozás művészetét. Attól nem kell félni, hogy nem lesz elég gyakorlási lehetőség – a gyermekek kiváló edzők (  ), mindig újabb és újabb helyzetek elé állítják a szülőket. Kis korban a határok kijelölésének, a korlátozásának van néhány egyszerű szabálya.

Vegyünk egy példát!

Gyermekünk a szobájában játszik, eljött az esti lefekvés ideje, és szeretnénk, ha megkezdené az esti rutint: fürdőszoba, pizsama, lefekvés, beszélgetés, alvás. Meg is kérjük, de már jön is a jól ismert nóta: „mindjárt csak még ezt az egyet…” Most nem szabad határozatlannak mutatkoznunk! Ha leállunk egyezkedni, mint már korábban többször, akkor ugyanaz lesz a vége: az egyikünk győz, másikunk veszít, esetleg mindketten veszítünk. Ugyanakkor a kedvességünk sem változhat!

Hiszen minden normális embernek (nem kell ahhoz gyereknek lenni) nehezére esik abbahagyni azt, amit szívesen csinál. Azért bánjunk vele ridegen, mert normális emberi érzései vannak, folytatni akarja, amit szeret? Nagy hiba lenne. Ha azonban valami ilyesmit mondunk mosolyogva: „Szívesebben folytatnád tovább, amit csinálsz, és nincs kedved még lefeküdni”, akkor a gyermek számára minden bizonnyal az jön át, hogy megértjük a vágyait, és nem haragszunk az érzései miatt. Ezzel a megértő visszatükrözéssel nem szembekerülünk egymással, nem feszülünk egymásnak, hanem mintegy egy hajóban evezünk. Minden bizonnyal a gyermek erre azt fogja válaszolni, hogy igen, így van – és folytatja amit csinál.

Azonban nem állunk itt meg – a szónak nem csak jelképes, hanem valódi értelmében sem. Azaz, a gyermek felé közeledve (nem az ajtóban állva, vagy csak átkiabálva), kedves hangon folytatjuk. „De tudod az a szabály, hogy minden gyereknek nyolckor ágyban van a helye, mert különben nem nőne nagyra.” Ezt hívjuk a szabály kijelölésének, közlésének. Lényege, ahogy a megfogalmazásban is látszik, hogy sohasem személyeskedő („Akkor is mész, és nincs vita”), hanem általános, a lehető legegyszerűbben megfogalmazott: nem túlzó („Már ezerszer megmondtam”), nem hibáztató („Veled minden áldott este…”), és lehetőleg tartalmaz valamilyen, az életkornak megfelelő indoklást.

A legtöbb esetben nem kell sokáig várnunk a gyermek válaszára: „Neeeeem, még nem akarok menni!” Persze, h ez normális reakció. Kevés az olyan gyermek, aki a szabály hallatán azt mondja: „Ja, ha ez a szabály, akkor megyek!” Most érkeztünk el ahhoz a lépéshez, amit úgy nevezünk, az ellenállás kezelése.  Miközben kedvesen felnyaláboljuk a kicsit, és visszük a fürdőszoba irányában, valami ilyesmit mondunk neki: „Ez a szabály nem tetszik neked.” (Értő visszatükrözés.) Ha megfeszíti magát, és dacosan viselkedik, továbbra sem veszítjük el önuralmunkat. Bár visszajelezzük, hogy „Most mérges vagy és nem esik jól, hogy le kell feküdni…” , de egy pillanatra sem állunk meg a fürdőszoba felé vezető utunkon.

Végezetül megerősítjük a szabályt – „… de a szabályokon nem tudunk változtatni” – , és hozzáteszünk még valami fontosat, ha lehetséges: megmondjuk, hogy a korlát miatt abbahagyott neki tetsző dolgot mikor tudja folytatni. Valahogy így: „Most mérges vagy és nem esik jól, hogy le kell feküdni, de a szabályokon nem tudunk változtatni. De holnap, reggeli után megint lesz alkalmad, és tudod mit, én is csatlakozom majd.”

Pszichológiai kutatások szerint nagy biztonságot, a lelki fejlődéshez a legjobb lehetőséget a gyermek számára a következetes, mindig könnyen kitapintható korlát szeretetteljes közlése és alkalmazása biztosítja. Egyetlen szülő sem hagyhatja, hogy a gyermek családi élete irány nélküli sodródás legyen, vagy, hogy a gyermeki bolondságok, kívánságok teljesítése körüli huzavonák töltsék meg békétlenséggel az otthont.

Bátorításként szeretném mondani, hogy a szülők bármikor újult erővel vállukra vehetik a kedves, szelíd, ám mégis határozott nevelés alkalmazásával járó terheket. Ne hagyják magukat elkedvteleníteni, ne fáradjanak bele, mert csak gyakorlással, újbóli és újbóli ismétléssel lehet kialakítani és megerősíteni a szófogadást. Csak így lehet kiegyensúlyozott felnőtté nevelni a gyermeket. Ezért kellenek a helyes elvek, a példamutatás és a kitartás.

Hercegek és primadonnák

Végül még egy gyakori, a tipegők nevelésénél megfigyelhető helytelen szülői gyakorlatra szeretném felhívni a figyelmet. Sokan – nincs rá jobb szó – produkáltatják gyermeküket a rokonok, ismerősök előtt, aztán hangosan dicsérik őket: „ugye milyen aranyos, ahogy riszálja a popsiját?” Ne szerepeltessük, ne mondjuk a gyermek füle hallatára, hogy milyen „édes” dolgai vannak, mert ezzel már kisgyermek kortól arra szoktatjuk, hogy a családban ő a figyelem középpontja, és elvárhatja, hogy minden ő körülötte forogjon. Vonjuk be a családi tevékenységekbe, fejezzük ki neki köszönetünket, ha segít vagy megörvendeztet bennünket valamivel, de ne csináljunk belőle primadonnát vagy herceget.

Szász Ágnes

Nyitott Szemmel két havi magazinból  www.nyitottszemmel.hu