Ritka az olyan gyerek, aki sohasem nyaggatja a szüleit, a szülők nyaggatása azonban sohasem helyes. Ha a gyermek mégis megteszi, azért valójában nem ő a hibás, hanem a szülei. Ha egy szülő felismeri ezt a hibát, nagyobb igyekezettel fogja leszoktatni róla a gyermekét; s a gyermeknevelésnek nincs olyan területe, amelyen könnyebben és gyorsabban lehetne célt érni, mint itt.
A „nyaggatás” rábeszélést, küszködést, huzavonát, követelőző zaklatást (vagy rábírást) jelent. A gyerek akkor nyaggatja a szüleit, ha valamit vár tőlük, és nem kapja meg, amikor először kéri. Abban a reményben küzd szüleivel, hogy rájuk kényszerítheti a gondolkodását, vagy beleegyeznek abba, hogy eltérő véleményük ellenére megkaphassa, amit akar. Azt reméli, hogy követelőző zaklatásával rábírhatja szüleit kívánságainak teljesítésére, bárhogyan fogadták is eleinte. Ha a gyermek rögtön megkapta volna, amit kért, akkor nem nyaggatná a szüleit, mert nem volna rá oka. Ha soha semmit sem kapna meg a szülő nyaggatása árán, akkor nem szokna rá, mert semmi sem ösztökélné erre. Ha tehát egy gyermek rászokott, akkor nyilvánvaló, hogy a szülei nevelték rá, ahelyett, hogy leszoktatták volna róla, s őket terheli érte a felelősség.
Sok gyerek csak akkor számíthat mindennapi szükségletein túli vágyainak teljesítésére, ha nyaggatja érte a szülőt, ezért a nyaggatást mindennapos kötelességének tekinti, mint ahogy a vidéki vevő kötelességének szokták tekinteni, hogy lealkudja a városi kereskedő árait. Ha a gyermek étkezéskor kér egy kis kenyeret vagy egy pohár vizet, akkor arra számít, hogy elég egyszer kérnie. Ilyenkor nem gondol arra, hogy nyaggatnia kellene érte a szüleit. Ha viszont nem akar iskolába menni, amikor erre nincs oka, vagy egyik szombaton néhány iskolatársával együtt el akar menni egy hosszú és veszélyes útra, vagy este a szokásosnál egy órával tovább szeretne fennmaradni, vagy akár egy új szánkót vagy biciklit szeretne, netán el akar menni a cirkuszba, a búcsúba, „mint az összes többi gyerek”, akkor nem tudja biztosan, hogy elsőre teljesül-e a kérése. Amikor tehát nemleges választ kap, könyörögni kezd: „Engedjétek meg! H a d d…” Ilyenkor idegőrlő küzdelembe kezd szülei meggyőzése érdekében, azzal az elgondolással, hogy csupán az a kérdés, ki ragaszkodik kitartóbban a saját álláspontjához.
Kevés gyereknek sikerül mindig célt érnie a nyaggatással, de még kevesebben vannak azok, akinek ez sosem sikerül. A legtöbb szülő előbb-utóbb enged az ilyen konfliktusokban. Lehet, hogy nem olyan elszántak, mint a gyermekük, és egyszerűen belefáradnak a nyaggatásba. Lehetséges, hogy megindítja őket csemetéjük buzgósága, és azért engednek neki, mert szeretettel bánnak a kis kérelmezővel. Előfordulhat, hogy az első válaszukat elhamarkodták, és miután jobban meggondolták a dolgot, helyesnek tartják, ha megváltoztatják elsietett döntésüket. Bármi legyen is az oka a szülők magatartásának, ha gyermekük kérését az első alkalommal elutasítják, majd a gyermek több-kevesebb nyaggatására teljesítik, ezzel arra a meggyőződésre nevelik őt, hogy az erőszakoskodás fontos szerepet játszik a gyermekek boldogulásában, és természetesen felelősek ezért, hogy a gyermek nem szokik le a nyaggatásukról.
Nagy baj, ha a gyermek úgy gondolja, hogy csak szülei nyaggatásával érheti el, amit el akar érni. E szemléletmód következtében magatartása vitás kérdéseiben nem a szülő bölcsességét és ítélőképességét tekinti irányadónak, hanem saját határozottságát és állhatatosságát – nem azokat az elveket, amelyeket egy felelős személy mond ki, hanem kizárólag a saját szívéből fakadó pillanatnyi ötleteket. Ez a szemlélet sohasem kedvez annak, hogy a gyermek bölcs gondolkodásmódja és cselekvőkészsége fejlődjön. S a szülőre nézve még károsabb, ha a gyermek úgy gondolja, hogy a szülei döntése a nyaggatásának köszönhető, nem pedig annak, hogy a szülő tudja, az adott esetben mi a helyes vagy a legjobb. Egyetlen szülős sem mondhatja magáénak a gyermek valóban őszinte tiszteletét, amíg a gyermek tudja, hogy a nyaggatásával ráveheti a szülőt olyan kérései teljesítésére, amelyek ellentétesek az apja vagy anyja vélt vagy valós meggyőződésével. Mind a gyermek, mind a szülő érdekében arra kell nevelni a gyermekeket, hogy ne nyaggassa szüleit, és ne várjon semmiféle hasznot a nyaggatástól.
Susannah Wesley, John és Charles Wesley édesanyja annak idején azt mondta a gyermekeiről, hogy nagyon korán rájöttek: nem kapják meg, amiért nyafognak, így hamar megtanulták, hogy ne nyafogjanak azért, amit szeretnének. Ki vonná kétségbe, hogy John és Charles Wesley erősebb emberré vált e nevelés révén, mintha arra nevelték volna őket, hogy nyafogással elérhetik azt, ami a legjobb nekik? Ki kételkedne abban, hogy Susannah Wesley t ennek az állhatatos szilárdságnak köszönhetően jobban tisztelték fiai, mint ha gyakran engedett volna a nyomásnak? Az a szülő, aki Susannah Wesley szabályát alkalmazza, biztos lehet benne, hogy gyermekeinek hasonló véleményük lesz a nyaggatás gyakorlati hasznáról. Ha a gyerek rájön, hogy sohasem kapja meg, amiért nyaggatja a szülőt, gyorsabban abbahagyja a követelőzést. Milyen egyszerű ez a szabály a gyermeknevelésben!
Bármilyen egyszerűnek tűnik is mindig határozottan megtagadni a gyermektől mindazt, amit követel, mégsem könnyű állhatatosan megtartani és bölcsen alkalmazni ezt a szabályt. S ezúttal a probléma gyökere nem a gyermekben, hanem a szülőben keresendő. Ha a szülő rögtön olyan választ akar adni a gyermeknek, amelyhez minden kérlelés ellenére jogosan ragaszkodhat, akkor nem a válasz kimondása után, hanem előtte kell gondolkodnia.
A szülők gyakran azonnal megtagadják a gyerek kérését – anélkül, hogy alaposan mérlegelnék a dolgot, majd amikor a gyermek határozottan kiáll az ügye mellett, a kérés teljesítésének olyan okait fedezik föl, amelyre korábban nem gondoltak. A gyermek átlátja a helyzetet, és rájön, hogy a kérdést nem a szülők független döntése, hanem az ő kitartása fogja eldönteni, s hogy a kérlelés az egyetlen eszköz, amellyel biztosíthatja otthon a helyes döntéseket.
A nyaggatásról való leszoktatás minden szülő kötelessége, de ahhoz, hogy e téren nevelni tudja gyermekét, önmagát is nevelnie kell. Amikor a gyermek szívességet kér tőle, nem szabad elhamarkodottan vagy meggondolatlanul válaszolnia, anélkül, hogy teljes mértékben megértené a szóban forgó ügyet és annak minden velejáróját. Ha szükséges, kérdéseket tehet fel a gyermeknek, hogy jobban megértse a helyzetet, vagy elhalaszthatja a válaszadást, amíg meg nem ismeri jobban a körülményeket, de nem szabad túl gyorsan válaszolnia pusztán azért, hogy átmenetileg elintézze a kérdést. Alaposan át kell gondolnia, mi legyen a tényleges döntése, mielőtt úgy felelne, hogy a gyermeknek azt végleges válaszként kell elfogadnia; s ezt olyan szeretettel, ám határozottan kell megfogalmaznia, hogy a gyermek eszébe se jusson nyaggatással erőltetni a dolgot. Így e téren minden ”jól nevelt” szülő jó nevelésben tudja részesíteni a gyermekét.
(H. ClayTrumbull: Te tanítsd a gyermekedet!„Jó Hír” Iratmisszió Alapítvány)
Nyitott Szemmel két havi magazinból www.nyitottszemmel.hu